Az, hogy valaki a művészvilágban a meg nem értettség miatt alkoholizmusra adja a fejét, nem egy új jelenség. Számos festő, grafikus és más művész a pohár fenekén kereste és keresi a vigaszt a gondokra, amit a megélhetési nehézségek, az ismeretlenség és az elismerés hiánya okoz. Minden művészben van valamiféle küldetéstudat, hogy megmutassa a világnak, hogyan is látja ő a dolgokat. Ez egyfajta önkifejezés, egy kommunikációs forma. Talán úgy érezhetik, hogy hiába öntik ki a lelküket, senki sem kíváncsi rá. Mintha egy ember beszélne egy nyelvet, amit rajta kívül senki sem ért. Ugye, milyen magányos érzés lehet? Persze vannak, akik túl tudnak ezen lendülni, sőt akár erőt is merítenek belőle, hogy már csak azért is megmutatják mindenkinek, mire is gondoltak. De aki nem olyan lelki alkat, az sajnos megtörhet bele. És van az a pont, ahonnan már csak az addiktológiai intézetek tudják az embert visszahozni, és még azok se mindig. Az eredmény a páciensen is múlik.
Van egy régi, nagyon kedves barátom, aki a művészetre tette fel az életét. Minden vágya volt, hogy grafikusként legyen ismert és keresett, ami valamilyen szinten össze is jött, csak nem úgy, ahogy ő akarta. Művészként nemigen találta meg a közönségét, úgyhogy egy reklámügynökségnél helyezkedett el alkalmazott grafikusként. Mondanám, hogy a kecske megmaradt és a káposzta is jóllakott, de ez még így kifacsarva sem lenne igaz. Mivel a megélhetéséhez muszáj állandó bevételt fenntartani, így ő is megmaradt ennél, miközben a szabadidejében a valódi alkotást tökéletesítette. Azonban minden támogatás és biztatás ellenére egyre mélyebb apátiába és depresszióba süllyedt, ami mellé először zugivás, majd immáron nyíltan vállalt alkoholizmus társult. Egy bizonyos ponton túl már meg se próbálta rejtegetni az italt, de már nem is nagyon volt értelme. Mind a felesége, mind pedig mi, a hozzá közelállók régóta tudtuk. És ez a pont lehetett az, ahonnan önerőből már nincs visszaút. Innen már csak addiktológiai intézetek segítségétől lehet remélni a javulást.
Az a probléma, hogy aki egyre mélyebbre süllyed, annak egy idő után a megélhetése is veszélybe kerül, hiszen a munkahelyén sem hülyék dolgoznak. Az ilyesmit ideig-óráig lehet tolerálni, azonban ha odáig fajul a dolog, akkor egy pillanat alatt az utcán találhatja magát. Márpedig az az utolsó rúgás lenne egy amúgy is válságot megélő ember számára. Ezért aggódott nagyon a barátom felesége is, hiszen ha a férjecskéjét kirúgják, akkor csak az ő fizetéséből nem sokáig lennének el, pláne nem egy ilyen drága “hobbi” mellett. Úgyhogy tőlünk, a barátaitól kért segítséget, hátha jobb belátásra tudjuk bírni. Mindezt persze üzenetben tette, hogy minél jobban titokban tartsa a szándékát, hiszen ha kitudódik, hogy segítséget kért, akkor kitörne a gyalázat. Az üzenetben linkelt egy magánklinikát is, ahová el szeretné vinni kezeltetni, viszont az elég borsos, úgyhogy ezzel kapcsolatban pedig arra kért, hogy aki tud, adjon hozzá egy kicsit. Ez egy olyan intézmény, ahol intenzív terápiával jó eséllyel egy hónap alatt lehozzák a delikvenst a piáról, merőben új módszerekkel. Nagyon szimpatikusan hangzott, csakhogy ehhez a barátunknak is bele kellett egyeznie.
Nem volt könnyű menet. Az alkoholistáknak valahogy felerősödik a makacssága és az önérzete, így csak abban bízhattunk, hogy ha sokszorozzuk a nyomást, akkor beadja a derekát. Szerveztünk egy összejövetelt, amire őt is meghívtuk, és amikor mit sem sejtve megjött, akkor egy szembesítésen találta magát. Borzalmas percek voltak azok, de nem engedhettük el. Mindenki kifejezte az aggodalmát, a félelmeit, és ha nagyon nehezen is, de sikerült végül rábírnunk, hogy legalább egy konzultációra elmenjen, hogy felmérjék az állapotát. A következő lépés pedig valószínűleg a kezelésre bevonulás lesz, de pont erre jók az addiktológiai intézetek. A felesége könnyek között köszönte meg nekünk a közbenjárást és a pénzügyi segítséget, amit végül összegyűjtöttünk a számára. Még ha nem is sok, akkor is valamennyi. Őszintén reménykedünk benne, hogy az egy hónapos kezelést követően ugyanazt a barátunkat kapjuk majd vissza, akit annak idején megszerettünk. Az én személyes véleményem az, hogy sikerülni fog neki, erősebb benne a művészi küldetéstudat annál, hogy csak úgy feladja. Mindenesetre most mást nem tudunk tenni, mint szurkolni.